4. fejezet

Bocsi, kicsit késve, de itt a 4. fejezet. Jó szórakozást!

Pillanatok alatt értek az emeletre, ahol Caroline rácsodálkozott a vámpír gyorsaságára, hiszen úgy vágtázott vele a férfi, mintha legalábbis egy Ferrariban ülnének. Bár egyszer, Damon is suhant vele, vámpírsebességgel, akkor, mégis látta a mellettük elhaladó tárgyak körvonalát, most viszont egyáltalán nem érzékelt semmit maga körül, az erős, izmos karokon kívül, amik masszívan tartották a helyén, de mégsem fájdalmasan. Mikor letették, kicsit bágyadtan tekintett körbe, miközben az egyensúlyát igyekezett megtalálni, az őrült vágta után. Alig volt ideje szétnézni, épp csak egy röpke pillantást vethetett a szobára, mert a férfi azonnal a falhoz préselte, és ekkor semmi mást nem látott Caroline, csak a vágytól égő, veszélyesen csillogó zöld szemeket. A vámpír nem ért hozzá, csak börtönbe zárta izmos karjaival, amikkel a lány két oldala mellet a falat támasztotta. Caroline számára, ez mégis izgatóbb volt bármilyen érintésnél, hiszen, átkozottul feltüzelte a tudat, hogy egy szexis férfi karjai fogják közre, és neki, esélye sincs a menekülésre. Sejtette, hogy mi következik, így egyre izgatottabb lett, mélyeket sóhajtott, miközben remegés járta át a testét, amin bármennyire is szeretett volna, nem tudott uralkodni. Nem a férfitól félt, hanem a hirtelen támadt, megmagyarázhatatlan vágytól, ami már akkor elkezdett gyűlni benne, mikor először meglátta az előtte ácsorgót, ahogy hetyke mozdulatokkal kitárta előtte a kastély hatalmas bejárati kapuját. Klaus sem érzett másként, már az első pillanatokban megállapította, hogy ez a lány más, mint akiket táplálékforrásnak használ, így azonnal elkezdte érdekelni, hogy ki ez a lány, és mi lehet az ő története. Mert Klaus úgy vélte, hogy minden embernek, legyen bármilyen fiatal is, megvan a maga története, a maga háttere, és vele együtt a gondjai is. Az évszázadok alatt mesterien tökéletesre csiszolta érzékeit, és az emberismereti képességét. Máskülönben nem tudott volna életben maradni 100 évig sem. Így rögtön észrevette, hogy ki érdemes arra, hogy a nagy Niklaus Mikaelson érdeklődést mutasson a személyisége iránt. Ugyanis, lehetett Klaust gonosznak, kegyetlennek nevezni, de ha olyan lénnyel találkozott, aki egy kicsit is különb volt a megszokott, unott, érzéketlen, vagy hisztis átlagnál, azt Klaus, meg akarta ismerni. A legtöbb lényt a Földön, legyen az ember, vámpír, vérfarkas, vagy boszorkány, nem tartotta sokra. Úgy érezte egyikőjük sem érdemes a kegyelmére, hiszen jól tudta, hogy ha bármelykőjük akkora hatalommal bírna, mint ő, valószínűleg gonoszabbak lennének nála is. Mert mindenkinek megvan az ördögi oldala, csak valakinek van hatalma, hogy használja, valakinek meg nincs. Azt meg külön undorítónak vélte, hogyha valaki ártatlannak nevezte az emberi fajt. Szerinte, ugyanis ez a faj az, akit csöppet sem lehetett ártatlannak nevezni, azok után, amiket az évszázadok alatt egymással, és a Földel műveltek. Kifejezetten jót tenne a természetnek, ha ez a faj örökre megszűnne létezni. Nem lenne annyi szennyezés, erőszak, érzéketlen gyilkosság, mert lehet, hogy a vámpírok is sokakat ölnek meg, de a legtöbbjük csak az életben maradás, a táplálékszerzés miatt, és nem sportból. Igaz, azt el kell ismernie, hogy vannak akik, teljesen érzelemmentesen, örömüket lelik a gyilkolásban, de az emberek között is vannak különféle természetűek, és még mindig többen halnak meg emberi, mint vámpír kéz, vagyis inkább fog által. Bár Klaus is örömét leli a vadászatban, és a kínzásban is, de leginkább csak azért, mert olyankor úgy érzi, hogy az alany rászolgált a büntetésre. Ártatlanokat, vagy olyanokat, akikről tudta, hogy ebben az elkorcsosult világban is, megpróbálnak kedvesek, és jók maradni, soha, de soha egy ujjal sem bántott volna. Az elmúlt 1000 évben tartotta is magát ehhez az elképzeléséhez, és csak olyanokból táplálkozott, akik zsarnokok, vagy kegyetlenek, esetleg idegesítő, hisztis libák voltak. Caroline-ról rögtön lerítt, hogy nem ártana senkinek, sőt inkább segítene másokon, már csak azért is, mer eleve azért jött ide – holott tudta, talán nem szabadulhat, – hogy megpróbálja megmenteni a társát. Bár igaz, hogy végül nem tett semmit, de valószínűleg azért, mert megérdemeltnek látta a büntetést. Ilyen gondolatok társaságában fixírozta, az egyre jobban fészkelődő lányt, és próbált belelátni a szőke tincsek alatti kusza gondolatok sűrűjébe.  Ez a helyzet, már kb. 10 perce tartott, hogy csak állnak, és figyelik egymást, és Caroline-t egyre jobban idegesítette, hogy nem történik semmi, így mérgesen feltett egy kérdést.

-       Mit fogsz csinálni velem? Most már nem érdekel mi lesz, csak történjen már valami.

-       Tss kicsikém, nyugalom, hamarosan teszünk valamit, nem kell félned! Csak megpróbálom kideríteni, milyen az a lány, akire oly nagyon haragszol, hogy nem is emberi alakban jelenik meg az elmédben. Ez csak egyet jelenthet, mégpedig azt, hogy régen nagyon közel álltatok egymáshoz, talán legjobb barátnők lehettetek. Mert minél közelebbi személy bánt meg minket, annál nagyobb súlyú a sérelem, és a fájdalom, amit okoz nekünk.

-       Hú, ezt úgy mondod, mintha nagy szakértő lennél. Téged is megbántott egy szeretted?

-       Te ne legyél kíváncsi! – villantotta ki hegyes vámpírfogait Klaus.

-       Jól van, na, értem, én nem tudhatok rólad semmit, te viszont nyugodtan turkálhatsz a fejemben. – fonta karba kezeit mérgesen a szőkeség.

-       Na, jó, ez tényleg nem fair! Tudod mit? Elmondom. Igen igaz, engem pont azok bántottak meg, akik a legfontosabbak nekem, a testvéreim. – nyögte ki végül azt, ami a szívét nyomta. – Én mindig megpróbáltam védeni őket, de ellenem fordult mind.

-       Sajnálom. – mondta Caroline őszintén, miközben megsimogatta a férfi arcát, akit olyan váratlanul ért a kedves gesztus, hogy beleremegett. – Köszönöm, hogy megosztottad velem, és ha kíváncsi vagy elmondom. Igen, igazad van, az a lány tényleg a legjobb barátnőm volt, aki hirtelen, ahogy betöltötte a 17-et, teljes 360 fokos fordulatot vett, és a kedves, bájos önmagából, egy kibírhatatlan, kényes, manipulatív, könnyűvérű nő lett. Mindenkit ugráltat, elvárja, hogy kiszolgáljuk, pedig a barátság nem ilyen. Régen egészen más volt. – sóhajtott egyet a lány bánatosan.

-       Na, ez ismerős kedvesem, nekem is meggyűlt a bajom egy ilyen nővel. Még 500 éve Angliában. Azóta is menekül előlem, pedig nem is üldözöm. De ha az utamba kerülne, azonnal megbánná, hogy nem teljesítette be a sorsát. – szűrte ki mérgesen a szavakat, miközben izmai megfeszültek a benne támadt feszültségtől.

-       500! Valóban 500 éve történt? Én úgy tippeltem, hogy körülbelül 160 éves lehetsz.

-       Mért pont 160 évesnek tippeltél kedves?

-       A kastély miatt, körülbelül az 1800-as években épülhetett.

-       Valóban akkor épült. Az 1800-as évek elején döntöttem úgy, hogy visszajövök Amerikába, és kicsit kipihenem az előző évszázadok, kemény tanulással töltött idejét. Előtte ugyanis, Európát jártam, hogy különféle mesterektől tanulhassak művészetet. Bejártam az összes nagyobb országot, számtalan híres mestertől tanultam, a legkülönbözőbb festészeti technikákat. – gondolt vissza ábrándosan a szép emlékekkel teli, tanulás időszakára.

-       Szóval, akkor azt ott, te festetted? – mutatott az ágy fölötti olajfestményre Caroline.

-       Igen én. – húzta ki büszkén magát a férfi, miközben visszaemlékezett a kép születésének körülményeire. – Tudod, azt ott, még Leonardo barátommal együtt festettük az 1500-as években.

-       Mármint Leonardo da Vinci-vel? – kérdezte a lány tágra nyílt szemekkel.

-       Igen. Ő mondta mindig, ha bánatos vagy, legjobb, ha vásznat ragadsz, és alkotás közben elszáll minden szomorúság a szívedből. Akkor is ezt mondta, mikor elkezdte a Mona Lisát. Akit valójában, Elisa Giocondonak hívtak. Egy erős vámpír volt, még én változtattam át az 1200-as években. Szerelem lobbant kettejük között, még sohasem láttam olyan mély érzelmeket, mint amik Elisa és Leonardo között születtek. Azt hiszem, kicsit irigyeltem is őket, ezért. De szörnyű balszerencse történt, a lányt az éjszaka leple alatt vadászok ragadták el, és mire megtaláltuk, már egy hatalmas bükk karó állt ki a mellkasából. Leonardo hosszú hónapokon át siratta kedvesét, eltervezték, hogy Elisa átváltoztatja, és örökre boldogok lesznek együtt. Ám ez a boldogság egy szempillantás alatt véget ért azzal a megrázó éjszakával. Sokan emlegetik, hogy milyen érdekes a figura, és a mögötte lévő háttér kapcsolata, hogy a természet rejtélyes erőit hivatott ábrázolni, az összemosódott tájkép. Ami igaz is, hiszen ezzel, és a különleges mosollyal kívánta érzékeltetni a festő azt a titkot, amit senki sem tudhat, hogy egy vámpírt ábrázol a kép. Mikor elkészült vele, én is rákérdeztem, hogy miért olyan furcsa a mosolya, erre ő azt válaszolta, hogy azért, mert az elvesztett boldogság súlya nyomja a szívét. Mosolyoghatna szépen, vidáman is, ha hagyták volna, hogy boldog legyen. Ez a kép, azt hiszem, örök időkig hordozni fogja a titkát, legyen bárki, bármekkora szakértő, sohasem találhatja ki, hogy mit takar Mona Lisa mosolya. Pedig sokan próbálkoztak már vele, de ez a szép a művészetben, hogy igazán csak a művész tudja, hogy mit akar kifejezni az alkotásával. Leonardo éppen a szívét kínzó bánatot, mely visszavonhatatlanul nehezült rá, a kedvese elvesztése után.

-       Nahát, ez lenyűgöző, most tudtam meg a világ egyik legnagyobb rejtélyének a magyarázatát! Én tudom, hogy mit takar Mona Lisa mosolya!

-       Ez valóban nagyszerű, de térjünk is rá arra, hogy csinálunk valamit, hisz az előbb már türelmetlenkedtél angyalom. – ekkor Caroline-t megint elöntötte az izgalom, és a vágy keveréke, de már csak annyit érzékelt, hogy nedves ajkak kezdik ostrom alá venni a száját, majd a nyakát, és megint a száját.

Jól esett neki a kényeztetés, hisz oly régóta vágyott már a gyengéd törődésre, de félt is attól, ami következik, mert, bár Elena azt terjesztette róla, hogy könnyen odaadja magát, valójában huncut csókoknál messzebb, egyetlen férfivel sem jutott. Ezt Klaus is észrevette, de a fészkelődést a lány izgalmának tudta be, így tovább csókolgatta, simogatta a szőkeséget, akit ez alatt a rövid ismeretség alatt nagyon megkedvelt. Hiszen látta rajta, hogy nem olyan tini lány, mint az átlag. Látta, hogy kedves, megértő, jószívű teremtés, éppen olyan tulajdonságokkal van megáldva, amiket Klaus nagyra értékelt. Valamint, szinte az egész élettörténetét megismerte már, a lány fejében tett kirándulás következtében, így tudta, hogy legalább annyira egyedül van, mint ő. Hiszen, tökéletesen feltérképezte a lány Mystic Fallsi életét, tudta, hogy Bonnie-n kívül senkire sem számíthat, mivel a családja teljesen szétesett, az apja távozása után, és az anyja sem épp a legnagyobb támasz a lány életében. Az viszont zavarta, hogy nem láthatja annak a gonosz lánynak az arcát, aki olyan mélységesen megbántotta az előtte remegő angyali teremtést, hogy egy nagy fekete árnyéknál nem kapott több helyet Caroline fejében. A lány egyetlen emlékében sem szerepelt részletesebben az álnok barátnő képe, de Klaus elhatározta, hogy előbb utóbb akkor is kitalálja, hogy ki az, és azonnal végez vele. Nem szerette, ha hitvány, gerinctelen alakok mindenféle megtorlás nélkül bánthatják a rendes jóravaló embereket. Ezt a lányt pedig különösen megkedvelte, mert minden olyan tulajdonság megvolt benne amit, ő fontosnak tartott. Így hát, nem tűrhette, hogy valaki büntetlenül okozzon szenvedést, a szőke fürtös leányzónak. Ezeken gondolkozott Klaus, miközben egyre hevesebben vette birtokba a lány ajkait, a nyakát, majd a vállát. Caroline ezzel párhuzamosan kezdett egyre jobban mozgolódni Klaus szorítása alatt. Erre már az ősi is felfigyelt, és úgy döntött csak megkérdezi, hogy mi lehet vele.

-       Mi a baj angyalkám? Nem foglak bántani, nem kel félned! Vagy nem szeretnéd, hogy az enyém legyél? Nyugodtan válaszolhatsz, ha így van, nem fog semmilyen megtorlás érni miatta. – tette fel kérdéseit, miközben két tenyere közé vette Caroline fejét.

-       Nem. Nem erről van szó. – kezdte idegesen tördelni kezeit. – Csak izé… Én még, szóval, még nem, soha…

-       Még nem feküdtél le senkivel? – kérdezte Klaus felhúzott szemöldökkel. – De hiszen gyönyörű vagy, okos, és kedves!

-       A suliban valaki elterjesztette, hogy könnyűvérű vagyok, így minden fiú nagy ívben elkerült.

-       Ó én édes, aranyos Caroline-om! – mondta Klaus megkönnyebbülve, hogy nem miatta ilyen furcsa a lány. Miközben még inkább megnőtt a szemében a szőkeség, tetszett neki a tudat, hogy a lány csak az övé. Ez az édes, aranyos kislányka, minden ízében az övé lehet, főleg, hogy az elmúlt 1000 évben, még soha sem volt első senkinek. – Nem kell félned, ígérem, hogy vigyázok rád! – mondta ki ezeket a szavakat, bár még őt is meglepte, hogy ilyen nagyon érdeklik a lány érzései. Mert lehet, hogy nem szeretett ártatlanokat bántani, de törődni soha sem törődött velük. Legfeljebb, ha belenézett egy áldozata fejébe, és úgy vélte, hogy nem érdemel halált, egyszerűen elengedte. De ez nagyon kevésszer fordult elő, mert Klaus a legkisebb vétségekért is halálbüntetést rótt a szerencsétlenekre. – A fenébe, csak nem törődöm vele? – gondolta, miközben, lassan, ismét elkezdte a lány kényeztetését, akit az előbbi szavak teljesen megnyugtattak, így ellazulva adta át magát az élvezetnek.