Találkozás a Föld legidősebb vámpírjával - rövid történet

Sziasztok!

Néhányatoknak már elmeséltem, hogy kaptam egy olyan iskolai feladatot, miszerint fogalmazást kell írnom arról, hogy miként képzelek el egy találkozást egy könyvbeli, vagy filmbeli karakterrel. Természetesen és Niklaus Mikaelsont választottam! E/1-be kellett írni, így hasonlít egy naplóbejegyzésre. Ezért olvassátok úgy, mintha Caroline naplójának oldalait látnátok. Remélem, tetszik, jó szórakozást! Valentine köszönöm az inspirációt ehhez az egyperceshez!

"Ez a ház úgyis túl nagy egy embernek, úgyhogy inkább itt maradok veled!"

            Egész életemben arra vágytam, hogy cserediák lehessek, és végre úgy hozta a sors, hogy kijuthatok, nem is akárhová, hanem egyenesen az Egyesült Államokba. Óriási izgatottsággal a szívemben, elhagytam a megszokott környezetemet, ahol felnőttem, ami biztonságot nyújtott, hogy a saját lábamra állva, megpróbáljak egyedül is boldogulni a nagybetűs életben. A város igen kicsi, csendes kisvárosnak tűnt, de a neve igen furcsa volt. Mystic Falls, nos, eléggé nem mindennapi név! Vajon mi okból adtak ilyen misztikus nevet egy barátságos városkának? - tűnődtem magamban, ahogy a főtérre értem.

            Ekkor azonban, olyan látvány tárult a szemem elé, ami akár egy durva horrorfilm egyik jelenete is lehetett volna. A főtér közepén helyet kapó, óriási, fehér szökőkút előtt, egy nagyon zilált kinézetű, véres ruházatú férfinak, valami olyasmit mondott a polgármester asszony, hogy „Klaus kérem, Tyler a fiam, csak ő van nekem!” Miközben, a félelemtől tágra nyílt, kérlelően feltekintő szemeiben, kövér könnycsepp csillogott. Vajon mi történhetett ezzel az asszonnyal, aki nem kevesebb, mint egy órája üdvözölt engem a karácsonyi felvonuláson, és most itt ül egy padon, kérlelően nézve egy feldúlt, érzelemmentes férfi, bosszúvágytól csillogó szemeibe? – gondoltam magamban, miközben azon járt az eszem, hogy merre menekülhetnék el észrevétlenül. Időm viszont nem volt töprengeni, ugyanis a férfi rövid kijelentése után, mely így hangzott: „Tylernek meg csak maga van, ó milyen költői!” azonnal megragadta a nő nyakát, és a vízbe dugva, szorosan tartotta a fejét, míg abba nem hagyta a ficánkolást, és meg nem fulladt. Ekkor éreztem, hogy a testemen végigfut a rettegés hulláma, mivel hirtelen felém fordult a férfi, és mélyen belenézett a szemembe. A pillanat töredéke alatt elkezdett remegni az egész testem, ahogy ráemeltem a tekintetem a véres arcában ülő, vadul csillogó zöld szemeire. A félelmetes az volt, hogy bármennyire is próbáltam félrenézni, egyszerűen képtelen voltam. Majd a pupillája kitágult, és azt mondta: „Nem sikítasz, nyugton maradsz, és velem jössz a villámba! Világos?” Mire én megbicsaklott hangon, üveges tekintettel feleltem, hogy világos. Még soha nem éreztem ilyet, a testemet nem tudtam irányítani, bár minden porcikám, hevesen tiltakozott a kapott utasítások ellen, mikor megpróbáltam sikítani, egyetlen hang sem jött ki a torkomból, és gépiesen kezdtem lépkedni a férfi után, ahogy parancsolta. Mi lehet ez? Mintha valami megbéklyózta volna az akaratomat. Érzem, hogy nem ezt akarom tenni, de mégse vagyok képes a saját akaratom szerint cselekedni! Mint egy robot, akit beprogramoztak, és csak teszi a dolgát. Viszont a belső gondolataim ugyan úgy, hozzám tartoztak, amik kezdtek egyre kuszábba lenni, miközben a rettegés vulkánként tört fel a belsőmben, és elárasztotta az egész testemet. Mikor a férfi megpillantotta a szemeimből csorgó könny patakocskát, megállt, és szembefordult velem. Ettől, csak még jobban eluralkodott rajtam a pánik, hisz ezzel egy időben, közelebb lépet, és végighúzta a hüvelykujját a könnytől nedves arcomon, majd azt mondta:”Még nem láttalak itt, mit keresel errefelé kedvesem?” Remegve meséltem el az itt létem okát, és magamban ezerszer is megbántam, hogy jelentkeztem erre a cserediák programra. Ezek után, jobbra, majd balra kezdte billegetni a fejét, miközben áthatóan tanulmányozta az arcomat, mintha a belsőm legmélyét is látná ez által. Én csak álltam, és próbáltam erősnek látszani, ami igen nehezemre esett, és fölösleges is volt, hiszen teljesen tisztában voltam azzal, hogy átlát rajtam.

-       Szeretnéd tudni, hogy mért nem vagy képes az akaratod szerint cselekedni? – kérdezte hirtelen.

-       Igen. - válaszoltam csendesen.

-       Megigéztelek kedvesem. – mondta ki ezt a két szavas mondatot, olyan könnyed lazasággal, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélne. Nekem viszont, fogalmam sem volt arról, hogy ez mit is jelent pontosan.

-       Jaj, ne néz már ilyen értetlenül! Mondom megigéztelek, ez egy igen hasznos vámpírképesség kedvesem. Na, gyere, mutatok egy másikat! – azzal felkapott az ölébe, és olyan gyorsan kezdett futni, amire egy ember képtelen lenne. A fák úgy robogtak el mellettünk, mintha egy gyorsvonat ablakából kémlelnénk a tájat.

Hihetetlen, ahogy ott kucorogtam az ölében, számos gondolat kezdett hullámként előtörni, kusza agyhullámaim közül. Mi az, hogy vámpírképesség? Egyáltalán vámpírok léteznek? Nos, az elmúlt fél óra eseményei igen lehetségesként vázolták fel ezt az eshetőséget. Én most mi tévő legyek? Vagy a helyesebb kérdés úgy hangzik, hogy mit tudok tenni, ebben a helyzetben. Megint abba kellett hagynom töprengésemet, ugyanis a vámpírsebességnek köszönhetően, pillanatok alatt elértünk a vámpír otthonául szolgáló, hatalmas sárga villához.

-       Most meg fogsz ölni?- tettem fel a legőszintébb kérdést, valahogy úgy éreztem, ezzel a férfival szemben, fölösleges kertelnem, hiszen úgyis pontosan tudja, mit gondolok.

-       Nem tudom, egyelőre nem, bár azt kéne tennem, de valami különleges van benned. Most bemegyünk, és addig maradsz velem, amíg máshogy nem rendelkezem. – adta ki a határozott, ellentmondást nem tűrő utasítást. Mégis, ahogy felnéztem rá, a határozottsága mögött, észrevettem valami mást is. Talán szomorúságot, de nem voltam biztos benne.

A villába belépve magával ragadott a látvány: elegáns fehér falak, barátságos kandalló, ami előtt enyhén foszlásnak indult régi, barnás szőnyeg hevert. Igazán hétköznapi, nem egy szokásos vámpírkripta, ahogy a filmekben láthatjuk. Kifejezetten megnyugtató látványt nyújtott a villa hall része. Ekkor felpillantottam a kandalló fölötti képre, ami Mystic Fallst ábrázolta, a felkelő nap tűzpiros sugarainak ölelésében.

-       Érdekel a művészet? – tettem fel a kérdésemet, kicsit nyugodtabb hangon, mint ahogy eddig beszéltem hozzá. Talán kicsit megnyugodtam, hogy egyelőre nem akar végezni velem, és így közvetlenebb hangnemben kezdtünk beszélgetni.

-       Tudod, engem a festés kapcsol ki, ha feszült vagyok. Igen, jól gondolod, én festettem ezt, és úgy nagyjából az összes többi képet is a villában. – válaszolt gyorsan, az értetlen arckifejezésem láttán.

-       Én már több mint 1000 éves vagyok, és ezzel a korral, én számítok a föld legidősebb vámpírjának. Nem is csak vámpír, hanem egy vámpír- vérfarkas hibrid. Az ősi hibrid, akinek a neve hallatán, a természetfelettiek fülük-farkuk behúzva menekülnek.

-       Tényleg mi is neved? – fordultam felé, és igyekeztem minél bátrabban ráemelni a tekintetemet. Bár a szökőkutas esetnél hallottam, a nagy izgalmak közepette teljesen kiment a fejemből a neve.

-       Niklaus a név amit, apámtól kaptam, de kérlek, hívj Klausnak. – válaszolta meg a kérdést, miközben felém fordult, és udvariasan kezet csókolt, mint egy igazi úri ember.

Eltűnődtem ennek a férfinak a személyiségén, olyan kettős! Határozottnak, erősnek mutatja magát, miközben, ott bujkál a szemében, valami különös szomorúság, melyet hiába próbál leplezni, csak feltör belőle, és megmutatja magát. Ekkor elmesélte, hogy ő és az egész családja átlagos emberek voltak, akiket az anyjuk, az ősi boszorkány változtatott át vámpírrá, egy nehéz varázslat, és az ősi fehértölgy erejének segítségével. Majd elmesélte, hogy miután megölte az első embert, előtört a vérfarkas oldala, minek kapcsán az apja, Mikael számára, világossá vált, az a sejtés, amit Nik egész gyerekkora alatt érzett, hogy felesége megcsalta őt, és Nik valójában nem az ő fia. Ezután Mikael és Klaus kapcsolata az eddigiektől is rosszabb lett. Gyerekkorában is, sokszor volt igazságtalan, kegyetlen a kicsi Niklaussal, hisz volt, hogy nem kapott enni, egész nap dolgoztatta, vagy leforrázta, most viszont, meg akarta ölni azt a fiút, akit gyermekeként nevelt fel. Az anyját sem érdekelte, jobban, hisz mihelyst megtudta, hogy gyereket vár, azonnal el is kezdte gyűlölni, úgy tekintett rá, mint a félrelépésének élő bizonyítékára. El is vetette volna varázslat segítségével, de mire kiderült a terhessége, már nagypocakja volt, így a kínos magyarázkodások helyett inkább kihordta a gyűlölt magzatát. Gondolt arra is, hogy vetélésnek álcázza, de a férje olyan lelkes lett a terhessége kapcsán, hogy kénytelen volt ettől a tervétől is elállni, mert a férfi úgy vélte, egy baba segíthetett enyhíteni a pestis áldozatául esett fiúcska fájdalmas emlékén. A lelkessége addig tartott, amíg a gyermek arcvonásai kialakultak, és rá nem jött, hogy semmi hasonlóság nincs kettejük között. Az események itt felgyorsultak, Klaus anyja megkötötte gyűlölt fia vérfarkas oldalát, egy átok segítségével, viszont Klaus megölte ezért a nőt, majd menekülni kezdett a mostoha apja elől. Egyedül azt sajnálta, hogy testvérei szétszéledtek a világba, de elhatározta, hogy megkeresi őket, és biztonságba helyezi mindaddig, míg végez mostohaapjával, hogy aztán egyesítse a családját, és vámpírként együtt legyenek egy örökkévalóságon át, miközben védelmező sereget teremt a hibridekből. A terv több ok miatt is, zátonyra futott: a testvérei megsértődtek az ideiglenes forgalomkivonásuk miatt, és magára hagyták bátyjukat, aki így magányosabb lett, mint eddig bármikor, főleg, miután a hibridfalkája megtörte az alfa híműkhöz való kötődést, és Tyler vezetésével ellene fordultak, így kénytelen volt mindet megölni Klaus. Mivel ő volt az ősi hibrid, rettenetes ereje volt, erősebb volt bárkinél, és halhatatlan. Ami inkább büntetésnek tűnt tekintve, hogy milyen magányos volt. Már az átváltozásakor megfogadta, hogy többé nem lesz gyenge, és nem mutat semmiféle érzelmet, hisz soha sem viszonozta senki. Érzéketlenül legyilkol minden útjába kerülő szerencsétlent, hogy enyhítsen szíve fájdalmán. Viszont, ahogy ezt elmesélte nekem, egy vad idegennek, láttam a szemében a kétségbeesett vágyat, hogy valaki megértse, és feltétel nélkül szeresse őt. Az elvileg érzéketlen férfi arcát, a történet végére, egy egész érzelemáradat borította el, mely visszafojthatatlanul kirobbant a jeges szíve mélyéről.

-       Én csak egy családot akartam, akik szeretnek, de ők eldobtak maguktól! – ordította bele a képembe, mély hörgő hangon, miközben megragadta a két vállam, és elkezdett rángatni. De érdekes módon nem féltem tőle, olyan mély szomorúság áradt belőle, ami bárkit megérintett volna. Én akkor, ott, meg akartam menteni a magány legsötétebb bugyrától, így átöleltem, amin először meglepődött, majd viszonozta az ölelést. Hosszú percekig álltunk így, egymást átkarolva, miközben éreztem, ahogy a nedves könnyei végigcsorognak az arcán, de már nem volt ideges, testébe oly hosszú idő óta, újra beköltözött a nyugalom. Miután feloldotta az igézést, szabadon elmehettem volna, de ekkor, magamat is meglepve, kijelentettem, hogy nem megyek sehova, ez a ház úgyis túl nagy egy embernek, ezért itt maradok vele. Erre ő elmosolyodott, és elindult a lépcső irányába, majd hátranézve megkérdezte: „Nem jössz fel kiválasztani a szobádat? Rengeteg van, és mind üres!” Erre én hirtelen odaszaladtam és a nyakába ugorva megcsókoltam.