2. fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új fejezetet, csak most tudtam feltölteni, mert későn értem haza. Remélem, tetszik majd, kellemes olvasást kívánok! Puszillak titeket!

Caroline idegesen, a kezét tördelve, szállt fel a Hawaii-ba tartó repülőgépre. Valójában, még soha nem hagyta el Mystic Fallst, legfeljebb a vele szomszédos kisvárosban látogatta meg unokatestvérét. Épp ezért rettegett attól, hogy egyedül, ekkora utat kell megtennie, egy nyári táborba, ahol senkit sem ismer. Caroline olyan lány volt, aki vágyott a törődésre, arra, hogy foglalkozzanak vele, különösen, hogy édesanyját, valahogy mindig jobban érdekelték a város ügyei, minthogy egy kis időt lányával töltsön. Ezt Caroline megszokta, vagy inkább beletörődött, pedig, néha igazán szüksége lett volna a családjára, hogy támogassák, vagy csak néha megöleljék, mikor rátört az elhagyatottság érzése. A lánynak nem volt már igazi családja; az apja 10 éves korában elköltözött tőlük, miután rájött, hogy Steve nevű kollégáját vonzóbbnak találja a feleségénél. Az anyja, ezek után próbált úgy tenni, mintha nem viselné meg a dolog, pedig a valóság az volt, hogy nagyon is csalódott volt, és ezt a csalódottságot a munkába való temetkezéssel próbálta enyhíteni. Épp csak a kis Caroline-ról feledkezett el mindenki, a drága jó nagyikáját leszámítva, akihez a történtek után, szinte mindennap átszaladt a lány. Sajnos a nagyi, májusban bekövetkezett halálával, ez a biztos pont is semmivé foszlott Caroline életében. Szóval a családja olyan volt, mintha nem is létezett volna. Barátai többsége – már ha barátnak lehet nevezni az ilyet – inkább Elena „királynő” talpnyalójává avanzsáltak, mintsem, hogy, vele barátkozzon egyenlő partnerként. –  Fel sem tudom fogni, hogy mért jobb nekik így, hogy elnyomják őket, és állandóan kiszolgálnak valakit, minthogy igazi barátságot kössenek, olyat, ahol senki sem a másik szolgája, hanem egyenlő félként vesznek részt a kapcsolatban. – gondolta mérgesen, miközben maga előtt összekulcsolta kezeit a repülőn. Egyetlen igaz barátja, akire támaszkodhat, akiben megbízik, a Bonnie Bennet névre hallgató kisboszorkány volt. Ő viszont több volt, mint barátja, ő a testvére volt. Kislány koruk óta együtt vannak ők ketten, Elenával kiegészülve, viszont Elena személyiségében bekövetkezett változás óta, a triumvirátus elvesztette a harmadik pillérét. Bár még nem adták fel teljesen barátnőjüket, egyre nehezebben viselték az új, manipulatív, uralkodás mániást, akinek mindenféle emberi érzelem játék volt, és örömét lelte, mások ugráltatásában, érzelmi kínzásában, mivel úgy játszott mások érzéseivel, mint kisgyerek a labdájával, és nem érdekelte, ha a földre ejtette játékát. Az egyedüllétet, azt, hogy nincs mellette ismerős arc, mindennél jobban gyűlölte Caroline. Annyira, hogy azt sem bánta volna, ha Elena itt parancsolgatna mellette, csak legyen vele valaki, akit ismer. Először, el se akart jönni, de valószínűleg mindenki bolondnak tartotta volna, ha nem használja ki a nyeremény utat, amit az államok közötti irodalomverseny első helyezettjeként magáénak tudhatott a lány. Ezen gondolatok társaságában, és nem kevés félelemmel a szívében lépte át a Hawaii-i Sunshine tábor kapuit. Ebben a pillanatban megállt, és beleszagolt újdonsült virágkoszorújába, mely az Alohával együtt elmaradhatatlan kelléke volt a Hawaii-i üdvözlésnek. Ezzel a pillanatnyi szünettel, megszabadult a mellét szorongató rettegéstől, és egy furcsa, jól eső melegség járta át, az egész testét. Valamint, az a különös érzése támadt, hogy ez a nyaralás meghatározza, egész további életét.

A tábor egyszerűen fantasztikus volt. Igazi paradicsom, a gazdag szülők gyerekeinek, ahová ő, valószínűleg sohasem jutott volna el, ha nincs a verseny. De pont ezért, Caroline nagyon kellemetlenül érezte magát, egyszerűen nem tudott beilleszkedni a sok elkényeztetett, gazdag úri lány közé. Ő szerény volt, és soha sem képzelte, hogy valaha is, ilyen helyen fog megfordulni. A többi lány, már számtalan nyarat töltött el itt, és a legtöbben nagyon jól ismerték egymást, főleg, hogy a szüleik, a felső 10,000 tagjaiként folyamatos üzleti kapcsolatot ápoltak egymással. Caroline-t állandóan csúfolták, ugráltatták, az elkényeztetett kis fruskák, minek következtében, a szöszi kezdte úgy érezni, mintha cseberből, vederbe esett volna; ha nincs Elena, itt van körülötte számos hozzá hasonló borzadály. Ennek következtében, Caroline inkább egyedül töltötte az idejét, a luxus üdülőnek is nevezhető nyári táborban.  Maga az épület, egy nagyon modern villára emlékeztetett; oldalát, tetőtől a padlóig üveg borította, utat engedve a napsugarak, meleg érintésének, hogy fénnyel árasszák el az egész belső teret, akárcsak a Mennyek országában. A felszerelése ennél is lélegzetelállítóbb volt; edző terem, szauna, és szolárium. Egyszóval minden, amit egy wellness hotel szolgáltatásai között elvárhat az ember. Ha a társaság nem is, maga a tábor legalább megérte a hosszú repülőutat, plusz, egy- két nap alatt pompás formába hozta, az amúgy is gyönyörű lányt.

Caroline-t, egyre jobban foglalkoztatta, a pár nappal korábban tett felfedezése: egyik este, kicsit elkószált a táborból, mert elege lett a többi lány kényes hiszti rohamaiból, és egyszer csak, megpillantott egy gyönyörű, 18. századi kastélyt, a hozzájuk közeli domb tetején. Caroline megállt, és félrehajtva fejét szemügyre vette az elegáns épületet. A félrebiccentett fej, olyan megszokás volt nála, ha elgondolkozott valamin. Kíváncsivá tette, hogy mit kereshet itt egy ilyen régi kastély, mert határozottan kitűnt, Hawaii, e részének új-építésű, ötcsillagos hoteljei közül. Sajnos az idő rövidsége miatt, nem nézhette meg közelebbről is, pedig lelkesedett a régi, antik dolgok iránt.

Pár nap múlva, este meghallotta, hogy a többi lány a kastélyról beszél a tábortűz körül: a fruskák elkezdtek, mindenféle rémtörténetet mesélni arról, hogy voltak táborozók, akik soha sem tértek vissza onnan. Próbáltak egyre ijesztőbb történetekkel előrukkolni, azzal kapcsolatban, hogy milyen borzalmas szellem kísérthet ott, és ölhet embereket. Az egészen vad 3 fejű szörnytől, a lefejezett lovag szellemén át, rengeteg alternatívát találtak ki, hogy halálra rémisszék, szegény Caroline-t. Őt viszont, akárhogy akarták, nem tudták egyetlen szellemhistóriával sem az ágy alá kergetni, hisz sokkal több mindent látott már ahhoz, hogy megijedjen puszta meséktől.

- Szerintem nem szellem! A szellemek csak energiakivetülések a túlvilágról.
amik akkor jelennek meg, ha elintézetlen dolguk maradt az élők világában. Legtöbbször a megnyugvás, és az átkelés a céljuk, nem ölnének embert, még azok sem, akik erőszakos halált haltak. Főleg úgy, hogy nem is lennének rá képesek, tekintve, hogy csak a kivetített képüket láthatjuk. Maximum elhitetik az agyaddal, hogy szörnyű fájdalmaid vannak. – legyintett egyet Caroline, mivel látott már szellemet, és pontosan tudta, hogy mire képesek, és hogyan viselkednek.

- Na, ne mond te nagy szakértő, akkor mivel magyarázod az évente történő, rendszeres eltűnéseket? – nyomtak egy köteg újságcikkekből álló, válogatás albumot a lány kezébe.

Caroline kicsit közelebb csúszott a tűzhöz, hogy láthassa a betűket, miközben, maga alá húzta keresztbe tett lábait, és rákönyökölt a térdeire. Ahogy rápillantott az újságcikkekre, rögtön világossá vált számára, hogy nem alaptalan hazugsággal akarták ráhozni a frászt a társai. Minden újságcikk fiatal lányok rejtélyes eltűnéséről számolt be, vagy arról, hogy előkerültek ugyan, de csont szárazon, összeaszott testtel. Caroline, az első előkerült hulláról szóló cikk után megállt, és elkerekedett szemekkel a kastély irányába nézett. A holt test leírása, világossá tette számára, hogy mivel is állnak szemben.

- Hát persze, minden egybe vág, a modern környezetben, az egyetlen változatlan dolog, a csont száraz holt testek! Csakis vámpír lehet! – motyogta az orra alatt, hogy alig lehetett kivenni a szavait. Majd döbbent arccal fordult a lányok felé. Hirtelen elkezdte félteni őket, bár rettenetesen bántak vele, azt mégse kívánta egyikőjüknek sem, hogy egy több száz éves fenevad, üresre igya őket.

- Mi van kicsi Forbes csak nem megijedtél! – váltott gunyoros hangnemre Susan, a lányok vezére.

Nem, de kérlek, vigyázzatok azzal a hellyel, veszélyes, kerüljétek el messze! – próbálta meggyőzni őket, hogy hagyják az egészet, és ne foglalkozzanak vele tovább.

- Ugyan Forbes, mi nem vagyunk nyulak, nem rettegünk úgy, mint te! Nincs ott semmi! Ha meg is haltak ott meg emberek, a figyelmetlenségükből történhetett! Biztos beomlott valami régi folyosó, vagy rájuk esett egy kivénhedt gerenda, elvégre elég régi az a kóceráj nem?

- Nem, és ne beszélj így egy csodálatos műemlék épületről! Hidd el, hogy nem a régi építőanyagok miatt haltak meg azok az emberek! Mivel magyarázod, hogy csont szárazon találtak rájuk?  – kérdezte a lány ökölbe szorított kézzel, hogy nem képesek felfogni, mekkora veszélyben vannak.

- Nos, azzal, magyarázom, hogy soká találtak rájuk, és elkezdtek bomlani! – tette Susan csípőre kezeit, miközben mérgesen fújtatott. – És be is bizonyítjuk neked, gyáva kukac Forbes! Igaz lányok! – fordult a sleppje felé a barna hajú lány, akik viszont, egytől egyig hátrébb húzódtak. – Grrrrrrrr, akkor egyedül megyek! – mondta Susan mérgesen.

- Várj, kérlek! Inkább nevezz, gyávának, csak ne akarj odamenni! – esett kétségbe Caroline.

- Nem, nem, és nem, én odamegyek ma este! – lett egyre ingerültebb a lány.

- Jól van, látom, nem tudlak meggyőzni! Tudod mit? Nem érdekel, menj, és ölesd meg magad, ha erre vágysz! – lett láthatóan egyre mérgesebb, és ezzel párhuzamosan, egyre vörösebb Caroline. Majd sarkon fordult, és elindult lefeküdni.

A többiek kicsit még ácsorogtak odakint, majd Susan útra bocsájtása után, békésen aludni tértek. Ők, bár odamenni nem mertek, de igazat adtak Susan-nak abban, hogy nincs ott semmi veszélyes. Csak Caroline nem aludt, idegesen gyűrögette a takarója szélét, miközben magát hibáztatta, hogy nem mondott el mindent a lányoknak. Úgy érezte, ha kellően tisztában lennének a dolog komolyságával, egyikőjük sem kezdet volna öngyilkos akcióba. Tudta, hogy nem bírja tétlenül nézni, hogy egyikük, ilyen ostobaság miatt meghalljon. De mit tehetne? Gyorsan végig gondolta a lehetőségeket: szóljon a táborfelügyelőknek, hogy éjszaka kiszökött egy lány, netán egyenesen a rendőrségre menjen? Tanácstalan volt, legfőképp azért, mert tudta, egyik ötlet sem válna be, legfeljebb az áldozatok számát növelné, hisz tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a ház korát megsaccolva, egy körülbelül, az 1800-as években élt vámpírnak, pár rendőr, vagy táborfelügyelő előételnek is kevés lenne. Ekkor rádöbbent a szomorú igazságra, arra, hogy csak ő az, aki tisztában van a veszély nagyságával, és így az egyetlen, aki segíthet! Bár nem erővel, hanem ésszel! Azt remélte, ha ott lesznek, talán ő tudna tárgyalni a vámpírral, hisz annyi előnye van, hogy legalább tudja, miféle lénnyel áll szembe! Szegény Susan, semmit sem tud! Tálcán kínálja magát egy olyan vacsorán, ahol ő lesz a főfogás. Ekkor ideges sóhajok közepette, Caroline úgy döntött, utána megy, és legalább megpróbál tenni valamit, ha kitör a katasztrófa! – Jesszusom, mit művelek? Teljesen elment a maradék józan eszem is, hogy képes vagyok önként besétálni egy vámpírkastélyba, és ha többen vannak?! De hát, inkább meghalok így, mint egy egész életen át hordozzam valaki halálának a terhét! Az apám mondta mindig, hogy a jó szívem egyszer a sírba tesz! Jaj, apa, ha tudnád, hogy milyen igazad van! – gondolta kétségbeesetten, miközben élete fontos eseményeit vette számításba, felkészülve a legrosszabbra is. Végül csak elindult, ügyesen kicselezve az udvaron masírozó táborfelügyelőket. Nemsokára ki is ért, az egy kisebb tisztásra, ami az előtt a domb előtt terült el, ami lehet, hogy hamarosan két lány örök nyughelyéül szolgál majd. Egyre szaporázta a lépteit, hogy utolérje Susan-t, de azért, egy röpke pillanatra felnézett a tisztán ragyogó Holdra. Olyan fényesen ragyogta be a sötét éjszakát, hogy a szőkeség tisztán ki tudott venni minden apróságot a lábai előtt. Ekkor kifújta a levegőt, és elgondolkodott a pillanat varázsán, azon, hogy mindig mindenki rohan valahová, és sosincs ideje megállni, megcsodálni, megérezni a dolgokat! – Csak átrohanunk az egész életen, és gürcölünk, miközben nincs időnk kiélvezni a megszerzett, vagy elért dolgokat! Én sem mondtam elégszer, hogy szeretlek anyu, vagy szeretlek apu! – gondolt a széthullott családjára a bátor leányzó. Sóhajtás közben ismét felnézett a Holdra, mely most fényesebbnek tűnt, mint eddig bármikor. –  Talán jó barátként mosolyogni próbál, hogy enyhítse a rettegő szívem fájdalmát. – mosolyodott el Caroline, miközben hálát adott a természetnek, hogy próbálja átsegíteni ezen a bizonytalan helyzeten. E gondolatok társaságában érte utol Susan-t, akinek a szemében az eltökéltség, és bizonyítási vágy tükröződött. Miután, ezt Caroline is felismerte, meg sem próbálta meggyőzni, hogy menjenek vissza, hisz rövid ismeretségük alatt, Susan bebizonyította, hogy őt senki sem nevezheti, gyávának, márpedig ha most visszamennének, biztos mindenki annak tartaná. Így nehéz szívvel lépdelt mellette, miközben azon morfondírozott, hogy mit is mondjon a vámpírnak, ha odaértek. Susan meg ott pöffeszkedett, és játszotta a főnököt, mintha észre sem venné Caroline aggódó tekintetét.

Egy nagyon is rövidnek tűnő, alig pár perces séta után, a két lány elérte a kastélyt, és bekopogott a míves arany kopogtatóval…

Caroline mély nyeldekelések, és szapora levegővételek közepette várta, hogy az egyre hangosabb léptek elérjék az ajtót, beengedve őket egy vámpírtanya kellős közepére. Susan viszont, szinte repesett a boldogságtól, hogy nem egy lakatlan kastély miatt gyalogoltak ennyit, hisz könnyűvérű nőként, sosem vetett meg egy kis kalandot.

Kinyílt az ajtó, és Caroline szeme tágra nyílt a csodálkozástól, mikor egyenesen szembenézett azzal az arccal, ami hónapok óta átszövi álmait. Semmi kétség, ugyan az a lezserül hátracsapott, enyhén göndör szőke hajkorona, zöld, vadul csillogó szempár, és sexi, féloldalas huncut mosoly. –  Eszméletlen, élőben még helyesebb, mint álmomban! – mélázott el Caroline, amiből a férfi, erős érdes hangja hozta vissza.

- Jó estét kedveseim! Miben segíthetek?

Ekkor Susan, – akinek azonnal megtetszett a férfi – odébb lökte Caroline-t az útból, és szemérmetlenül kezdte kelletni magát, úgy, hogy bármelyik pillangó megirigyelhette volna. A férfi ezt észrevette ugyan, de nem tulajdonított sok jelentőséget neki, mert szívből gyűlölte az olcsó, bájolgós nőket. Tekintete inkább a földön gubbasztó angyalarcú teremtésre szegeződött, akit egy könnyed mozdulattal a talpára segített. Amikor ujjaik összeértek, forró bizsergés haladt át mindkettejük egész testén, ezért gyorsan elkapták a kezeiket egymástól.

- Csak szerettük volna meglátogatni a szomszédos kastély lakóját, ha már itt a táborunk, közvetlen a domb alatt. – replikázott gyorsan Susan, aki sérelmezte, hogy a férfi inkább figyel a szerencsétlen Caroline-ra, mint rá.

A másik kettő, mintha észre sem vette volna, csak álltak, és bámulták egymás nagy, csodálkozó tekintetét, miközben, Caroline félelme átadta helyét az izgalommal teli várakozásnak.

- Nos, elég furcsa kedveskéim, hogy éjfélkor jöttök szomszédot látogatni, de én vendégszerető ember vagyok, úgyhogy fáradjatok beljebb. A nevem Niklaus Mikaelson. – csukta be a kastély ajtaját, miközben, lehajtotta a fejét, és csak a gonoszul villogó, vonallá szűkült zöldes szemei látszottak az éjszaka fényeiben.